Milyen a mai helyes kutyanevelés?

A mai, társállatként tartott kutyák helyes nevelését illetően szerteágazóak a vélemények.

 Ha az udvaron tartott vidéki kutyákat, vagy ami még rosszabb, a hol kint, hol bent tartott kutyákat is hozzá vesszük, akkor a helyzet teljesen kiismerhetetlenné válik. Következetes, kemény, lágy, durva, klasszikus, modern, szöges nyakörv és klikker – manapság minden egy helyen, egy időben. A kezdő, tapasztalatlan kutyatulajdonos nem győzi a fejét kapkodni, és a pórázt rángatni. Nem ritka, hogy az egyik oldalon a társállattól elvárt követelmények a másik oldalon az állatvédelmi normák szerinti brutalitással találkozna, mint a kutyák és a gazdák. Az egész témakört az teszi bonyolulttá, hogy mivel nem létezik „a kutya”, nem létezik „a helyes kutyanevelés” sem. Nem húzható sablon a kutyákra, és ezért nem létezhet egységes kutyanevelési modell vagy módszer sem. A kutyák – többek között fajtájuknál, méretüknél, nemüknél, genetikai örökségüknél fogva – egyéniségek, a gazdik szintén. Ezért nem alkalmazható egységesen sem az „Alfa-vezér”-elméletnek gondolt módszer: „ráordítok, belerúgok, ráverek, fülébe harapok, megrázom a grabancát, mert én mégiscsak egy ember vagyok, az meg csak egy állat, és tudja meg, hogy ki a főnök a háznál”.

De ugyancsak bajt és kudarcot okozhat az a szisztéma is, hogy „félős szegény, de majd klikkerrel tanítom, nyugodtan ágyban alhat, hiszen szeretjük, nem fogad mindig szót, mert olyan, mint a gyerekem, adok neki a tányérból, mert imádom, és olyan gyönyörűen néz”. Alapjában helyesnek mondható, ha a kutyanevelés egy részének alapjait abból a kiindulópontból próbálja az ember levezetni, hogy minden kutya őse a farkas. Ebből eredően a kialakítható viselkedési modelleknek és az azt kiváltó nevelési módszereknek átfedéseket és azonosságokat kell/lehet mutatniuk. Ám az utóbbi évtizedben, természetes körülmények között élő farkasokon végzett megfigyelések bizonyították, hogy bár a falkavezér pár szinte minden kritikus kölyöknevelési helyzetben nagyon higgadtan, s minden esetben következetesen avatkozik be a még tanulatlan és tapasztalatlan állatok életébe, mégis csupán nagyon kivételes esetekben kerül sor testi bántalmazásra vagy valóban fájdalmat okozó beavatkozásra a fiatal farkasok irányában. Senki nem látott még farkasfalkát, ahol a vezérhím szöges nyakörvre akasztott pórázzal próbálta volna az akaratát fiatal utódainak valamelyikére rákényszeríteni, és ezzel a falka életét a tapasztalatainak és elvárásainak megfelelő keretek közé szabályozni. 

A falka viszont mégis élet- és működőképes tud maradni – feltéve, hogy az ember hagyja élni és működni. Ezzel párhuzamosan a nemrégiben az egyik tévécsatornán magyar nyelven is sugárzott sorozatban Victoria Stilwell angol kutyatréner kolléganő eseteiből az is nyilvánvalóvá válhatott a hazai kutyatartók előtt, hogy bizonyos esetekben milyen konfliktusokhoz vezethet a kutyák elkényeztetése, elemberiesítése, helytelen vagy tudatlan nevelése, s a fajnak megfelelő tartási körülmények hiánya. Saját tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy hasonló esetekért nem kell feltétlenül Londonig elutazni, mert van belőlük Budapesten és környékén is elegendő. Hogy is volt régebben? Kutya egyéniségek, különböző karakterek, különféle módszerek – ma sokkal többet és részletesebben, tudományos kísérletekkel és magyarázatokkal alátámasztva tudunk a kutyákról és a nevelésük lehetőségeiről, mint régebben. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – meglepő az A KUTYA című lap 1922. márciusi számában Szentistvánbaksai Baksy Ernő László „A kutya természetéről és tulajdonságairól” című írása.

Ebből ugyanis kiderül, hogy amit kutyanevelés ügyében, a módszerek témakörén belül az angol V. Stilwell, a norvég Turid Rugaas, vagy a német Martin Rütter kutyatrénerek igyekeznek terjeszteni – a sor végére téve jómagamat is –, annak elméleti alapját már 1921-ben Félix Endre főhadnagy, „elsőrangú kutya-pszichológus és idomító” is ismerte, és a korabeli „rendőr- és védőkutyaidomító tanfolyamon” maga is tanította. Az említett, közel száz évvel ezelőtti írás szerzőjének véleménye: „… Ha kutyával foglalkozni akarunk, nem elég csak a fajta jellegét ismerni, hanem ismerni kell az illető fajtát jellemző természetet s az ebből eredő tulajdonságot és végül a kutyánkban felismerni annak egyéni természetét és tulajdonságait. Idomítóinknak legnagyobb baja, hogy felállított szabályok szerint dolgoznak s azt kivétel nélkül alkalmazzák, bármilyen fajtájú és bármilyen természetű kutyára. Ennek aztán az a hátránya, hogy soha sem érik el azt az eredményt, amelyet akkor érnének el, ha elsősorban a kutya természetét vennék figyelembe és idomításukat a szerint szabályoznák.” Némelyik mai kutyaiskolában az ott folyó tevékenységet szemlélve úgy tűnik, hogy megállt az idő a múlt század ’20-as éveiben kritizált állapotnál. Egyforma katonásdi, „jobbraát-balraát”, egyforma pórázrántás, egyforma kiabálás. 

De lássuk, mi volt a véleménye az akkori kor kutyapszichológusának, Félix Endrének! „A kutya természete hasonló az emberéhez: az egyikre gyöngédséggel, szeretettel lehet hatni, a másikra szigorú következetességgel. Az idomító művészete abban rejlik, hogy meg tudja állapítani, melyik kutyánál milyen bánásmódot alkalmazzon, vagyis, hogy természetét is fel tudja-e ismerni? Aki erre képtelen, az hagyjon fel a kutyaidomítással. Az fölösleges izgalmaknak teszi ki magát anélkül, hogy rá jönne hibájára. Ezek rendszerint a kutyát okolják s önön hiányosságukat nem látják.” Írásában a korabeli szaktekintély részletesen leírja három különböző természetű, karakterű, de azonos fajtájú kutya reakcióinak, viselkedési megnyilvánulásainak bemutatásain keresztül az előforduló különbségek markáns változatait, majd a cikk szerzője a mai gazdiknak is megszívlelendően, így zárja az írást: „Ebből a magyarázatból világosan kitűnik, hogy mily fontos a kutya természetét és tulajdonságait megfigyelni annak, aki kutyát nevelni akar. Mert, ha ismerjük a kutya természetét, akkor nevelési rendszerünket úgy irányíthatjuk, hogy még a rossz tulajdonságokat is hasznunkra változtathatjuk.” A szóhasználat valamit változott időközben: kutyaidomító helyett kutyakiképzőt vagy kutyatrénert mondunk manapság, de a lényeg megmaradt, és most, az ezredforduló első évtizedének vége felé aktualitásából szinte semmit nem veszített. „Gyenge idegzetű…”, „rossz idegzetű” a kutya – mondogatják nemritkán a gyengébb kutyaiskolákban a nem éppen a szakmai tudás magaslatán állók, ha nem a sablon szerint zajlik a dolog, és a saját kynológiai hiányosságaik felismerése helyett hazaküldik a gazdit a négylábú barátjával. Az külön örömömre szolgált az archív anyag olvasása közben, hogy egy évszázaddal ezelőtt is volt már Magyarországon kutyapszichológus, ráadásul néhány dologban azonos a véleményünk, ennyi idő elteltével is. Nem is beszélve arról, hogy a korabeli kolléga, hozzám hasonlóan, már abban az időben „karakternek” nevezte a kutyák jellemét, és nem „vézenezett”, amit pedig a karakter kapcsán írt, azok pontosan azok a fontos dolgok, amelyek a mai „karakterteszt nélküli tenyészszemléken” hiányoznak. Mondhat az FCI, amit akar, és csinálhatják a tagországok kutyás szervezetei, ahogyan akarják: ha nem történik semmi a kutyák karakterének pozitív szelekciója ügyében, csak idő kérdése, hogy a populáció nagy része kritikussá váljék.

Megoldásközpontú kutyanevelés

A kutya ugat, a természetes hangadási képességét gyakorolja. Az egyik helyen ez nagyra becsült, hasznos tulajdonság, mert pl. a Kutya-Tanya szomszédságában, jelzőkutyaként tartott kutya már azt is hangos csaholással jelzi, ha a lóistállóra távolról ránéz egy idegen – a gazdi teljes megelégedésére. Ám gyakorta kérik segítségemet lakótelepi lakásban tartott ölebhez, amelyik az egész folyosó és alul-felül 2-2 emelet lakóit kergette már az idegösszeroppanás széléig, pedig hangadása időben kb. felét, hangerőben talán ötödrészét tette ki fent említett vidéki fajtársáénak. Ez esetben tehát hiába olvassa ugyanazt a hirdetést a legmodernebb USA import ugatásgátló nyakörvről a két különböző helyen, két különböző céllal tartott, két különböző kutyus két különböző gazdája, a reklám hatása és a készülék értelmezése is teljesen különböző. Nem beszélve arról az elhallgatott tényről, hogy a gyártók által nemritkán csodatévő technikai tréningeszközöknek kikiáltott kütyük az esetek nagy részében nem az ember számára problémát jelentő viselkedés kiváltó okát kezelik, ha nem csupán a jelenséget magát. Ha ehhez még az is társul, hogy az adott esetben az adott kutya zavaró vagy helytelen viselkedését maga az ember nevelte, tanította, erősítette bele az állatba, akkor a kezdő kutyatulajdonos elérkezik a kynológiai ismereteinek és megoldási képességének szélső határához, és idegességében esetleg jól megveri a kutyát, vagy azonnal leadja egy menhelyre. Egy másik példa, a könnyebb érthetőség kedvéért: a kutya felugrál, megőrizve ezt a természetes, kölyökkori viselkedésformáját, mert amikor kicsi volt, simogatták, dicsérgették érte, „jaj, de aranyos”… Helyette minden kölyökkutya-tulajdonos előtt ott áll a lehetőség, hogy a felugráló kölyökkutyát még időben közömbösítse: elforduljon tőle, vagy térdét felhúzva kényelmetlen helyzetbe hozza. Amikor ez elmarad, néhány hónap múlva az egész helyzet egy másik dimenzióba kerül. Ekkor aztán jön a „jótanács”, pl. a sógor munkatársán keresztül, aki „ért a kutyákhoz, ez már a harmadik rottweilerük”: „rá kell lépni a hátsó lábára, amikor fölágaskodik!” Igen ám, csakhogy az ilyen jó tanácsot nehéz kivitelezni az egy éve ágyban alvó, egyre inkább dominánssá váló, falkarangsort nem ismerő, magát (nem alaptalanul) a család főnökének képzelő, teljesen szocializálatlan havanese vagy yorkshire terrier esetében, főleg úgy, hogy a lába ne törjön el három helyen, a gyerekek se kapjanak a nevelési demonstrációt követően sírógörcsöt, és a feleség ne adja be a válópert a „brutális állatkínzó férj” ellen… Mit jelent a „büntetés”? Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy egy kutyát nem lehet, vagy kell büntetni. Nem cáfolom az úgynevezett „pozitív büntetés” nevelési elméletének és gyakorlatának bizonyos helyzetekben való létjogosultságát, amely szerint ha a kutya nemkívánatos cselekvésekor hozzáadunk(+) egy negatív élményt, amivel kellemetlen érzést okozunk, akkor a kutya előbb-utóbb ezt a cselekvését nem fogja gyakorolni. Például: amikor a kutya fölugrál, közömbösítjük (NEM ránézni, NEM hozzászólni, NEM hozzányúlni), mert ez az elkényeztetett, korábban mindig a középpontban álló öleb esetében számára meglehetősen kellemetlen érzést okoz, „büntetve érzi magát”. Vagy ha éppen puha talpú sportcipőben vagyunk, füves terepen(!), akkor egy kicsit rálépünk a korosabb, erős, vastag csontozatú, 40-60 kg testtömegű kutya hátsó tappancsának a szélére. A „büntetés” sokat vitatott és még többször helytelenül értelmezett fogalma egyáltalán nem ismeretlen a megfelelően és kellő időben (8 hetes kortól) szocializált kutyák számára. Hiszen mit csinálnak nemritkán a hancúrozó, játszó kölykök a kutyafuttatón, kölyöksuliban vagy a parkban? Erősen belenéznek a másik szemébe, megmorogják, lenyomják, leteperik játszótársukat, belecsimpaszkodnak a másik fülébe és szőrébe – az adott játékos pillanatban apró, de rendkívül jól időzített és célzott testbeszédjelekkel „büntetik” a fajtársukat. Ezek teljesen normális kommunikációs lehetőségek arra, hogy egyéni akaratukat, karakterüket, szabadságukat tudassák a másik kölyökkutya-társukkal. A nevelés során tehát „büntethető” a kutya. A kérdés csupán az, hogy miért, mivel, mikor, melyik kutyát, és hogyan. 

Az ember a társadalmi elvárások és saját szociális igénye révén rákényszerül, hogy a kutyájának folyamatosan és egyértelműen mindig tudatára tudja adni, melyek azok a viselkedési formák, amelyeket helyesnek tart, és melyek azok, amelyeket nem tud vagy nem akar elfogadni négylábú társától. „Ülsz!” a járda szélén, mert piros a lámpa, pedig a túloldalon egy csinos szuka kocog, „Fúj!”, miközben a földre leesett egy szalámis zsemle, „Fekszik!” az asztal alatt a kerthelyiségben, miközben a szomszéd asztal alatt egy gyerek unalmában kavicsokat rugdos. Ezek mind természetes elvárások az ember részéről a mai civilizált világban. A „jólnevelt kutya” fogalmának ezek mind természetes velejárói, amit az embernek rá kell kényszerítenie a kutyára, akár annak az akarata ellenére is. Nehéz egy kifejlett weimarit vagy leonbergit csupán közömbösítéssel leszoktatni arról, hogy ráugorjon a kerékpárosokra, de bármilyen hasonló, nagytestű fajtacsoportba sorolható, 2-6 hónapos kutyakölyköt minden erőszaktól mentesen rá lehet nevelni arra, hogy ne támadja meg a biciklizőket. Ha egy 8-16 hetes beagle vagy west highland white terrier megfeszíti a pórázt, elég, ha megáll az ember, vagy az ellenkező irányba indul, míg egy vadászkutya-múlttal, majd menhelyi előélettel rendelkező, középkorú beagle, illetve egy elkényeztetett, 1-2 éves, flexipórázon felnőtt westie esetében már erősebben bele kell kapaszkodni a pórázba a forduláskor, és Turid Rugass tanácsai szerint nem árt előtte hámot felrakni, és akusztikus jellel is próbálkozni. Tehát hiába az azonos kutyafajta és azonos nevelési feladat, mivel különbözik a kutya kora, és egyben az előélete, mások a hatékony módszerek. Amelyik kutyát kölyökkorában a konyhában leesett (vagy szándékosan lerakott) élelemdarabok összetakarításánál tréningkorong ledobásával és az azzal összekötött erős „Nem!”vagy „Fúj!” tiltószóval „büntetve” neveltek, annak később már elég séta közben egy halk „Nem!” is, hogy megakadályozza abban, hogy leszaladjon a járdáról az úttesten heverő kiflidarabért – ezzel esetleg megmentve az életét. A póráz másik vége A kutyával való bánásmód és nevelés legszembetűnőbb pontja, amikor egy ember egy kutyát pórázon vezetne, de helyette rángat, húz, tép stb. A kép, gondolom, sokak előtt ismerős. A kutyatartók egy részének szemében sajnos a mai napig a póráz az egyetlen eszköz arra, hogy kutyáját többé-kevésbé ellenőrzése alatt tudja tartani, az ember-kutya közötti távolságot legalább valamelyest képes legyen befolyásolni, kutyájának mozgásirányát, szándékát a saját elképzelése szerint tudja irányítani, vagy legalábbis korlátozni.

A klasszikus alaphelyzet: a kutya meglátja egy fajtársát, és igyekezne vele kapcsolatot fölvenni. Azt, hogy ez pozitív vagy negatív, a gazdi néha nem is tudja megítélni, de a példa szempontjából egyébként is mindegy. A gazdi ezt a kontaktusfelvételt nem akarja megengedni, tehát jó esetben kimondja a kutya által megtanult, ismert, gyakorolt vezényszót – pld. „Lábhoz!” vagy „Maradsz!” –, és nagyot ránt a pórázon. Vagy azért, mert így mutatták neki a kutyaiskolában, vagy azért, mert az akusztikus szignált kevésnek tartja, és ezt a megerősítést hozzáteszi, vagy mert látta egy másik kutyástól, vagy mert a mozdulatot egyszerűen az emberi „ösztön” diktálja számára. A kutya sem a hangra, sem a pórázrántásra nem reagál a gazdi elvárásának megfelelően. Ekkor ismételt, még erősebb rántás következik a pórázon, esetleg valamilyen ordításszerű hangjellel egybekötve vagy kiegészítve. Valószínűleg nagyon kevés az a gazdi, aki kynológiailag vagy viselkedéstanilag elfogadható magyarázatot tudna adni arra vonatkozólag, hogy mi és miért zajlik le a példaként említett helyzetekben. Talán azért, mert az említett pillanatokban, vagy amikor az egész szöges/fojtónyakörv- és/vagy pórázrángatás gyakorlatot előadták nekik valamelyik kutyaiskolában, akkor feledésbe merül néhány fontos tény. A kutyáknak van saját életük, saját világuk, amelybe mi, emberek, valószínűleg soha nem fogunk tudni teljesen beilleszkedni, akármennyire is szeretnénk. A kutyáknak jobb a szaglásuk, jobb a hallásuk, mint a miénk, és ami a legfontosabb: egymás között sokkal részletesebben és kifinomultabban kommunikálnak, mint mi, emberek velük, kutyákkal. Az ember és a kutya akkor sincs azonos biológiai szinten, ha számtalan párhuzam van kettőjük között. Tehát amikor egy kutya mást akar csinálni, mint amit az ember szerint tennie kellene, amikor a teljesítőképességét nem bocsátja szabadon az ember rendelkezésére, vagy amikor „nem fogad szót”, akkor azt azért teszi, mert: · vagy nem érti, hogy mi az elvárás, · vagy számára ez az elvárás nem jelent jót és élvezeteset. Az ember számára az a lehetőség marad, hogy valamilyen eszközzel és módon megpróbálja meggyőzi a kutyát a megértés vagy a kellemes érzés irányába. Hogy ennek a pórázrángatás lenne a legjobb módja – különösen egy karcsú nyakú agár, egy semmilyen vezényszót meg nem tanult westie vagy egy gyerekpótlónak tartott, állatmenhelyi előéletű, félős és bizonytalan kutya esetében –, azt tapasztalataim alapján erősen kétlem. Amikor egy ember maga mellé vesz egy kutyát, jogilag tulajdonosává válik. Ám az ember soha nem válik a kutya gondolatainak és érzéseinek tulajdonosává – márpedig ezek nyilvánulnak meg külsőleg a testbeszédjeleinek és tevékenységeinek formájában. Aki maga mellé vesz egy élőlényt, hogy azzal 10-15 évet közösségben éljen, annak ugyanerre az időszakra a felelősséget is magára kell vállalnia. Ezt a felelősséget nem lehet csak állatvédelmi törvénnyel szabályozni, a kutyával szembeni emberi, morális és etikai érték nélkül. Az igényes gazdinak igyekeznie kell megelőzni a társállatának minden fájdalmát és szenvedését, és nem okozni szándékosan fájdalmat saját kutyájának. Ha hiányzik a tisztelet és elismerés a kutya, mint élőlény iránt, amelyik sokunk életének egyik legfontosabb és legcsodálatosabb kísérője, akkor semmilyen pórázrángatás, nevelési módszer vagy jótanács nem hozza meg a kívánt hatást és eredményt.

Hogyan tovább?

A jövő kutyanevelésének helyes irányát valószínűleg az fogja meghatározni, hogy a kutyák által okozott problémákat, nemkívánatos viselkedéseket korán felismerve, megelőző módszereket alkalmazva, vagy a kiváltó okok megszüntetésével megoldást keresve próbálja az ember megoldani. Több külföldi kutyatréner-kollégámmal egyetértésben, nekem is személyes meggyőződésem, hogy a megoldásközpontú kutyanevelés népszerűsítésével nagyon sokat lehet tenni a jövő kutyás kultúrájának színvonaláért. Ennek egyik előfeltétele, hogy az ember partnernek, érző és gondolkodó élőlénynek ismerje el a kutyát. Mert ennek hiányában nem jöhet létre az a kétoldalú bizalom és megértés, ami lehetővé teszi a kutyára, helyzetre szabott modern kutyanevelést. A kölcsönös és kellő tisztelettel kialakított társállat-kapcsolat csak intelligens, fajtára, méretre, nemre, korra, és helyszínre szabott nevelési módszerekkel érhető el. Mi lehet a fenti példabeszédeknek a tanulsága? Talán az, hogy az általánosítások nagyon sokat árthatnak a kutyanevelésről alkotott véleménynek, a kutyás kultúrának, és nem utolsósorban a kutyáknak. Véleményem szerint nem a módszereken kell klikkeket és lobbikat alakítva vérre menő vitákat folytatni, ha nem minél több módszert és lehetőséget ismerve azok helyes alkalmazását kialakítani, minél szélesebb körben. A kutyákat az ember a szelektív tenyésztéssel, környezetrombolással, jogi szabályozásokkal már számtalan természetes viselkedésüktől megfosztotta. Amit a jövőre nézve az ember még megspórolhatna ezeknek az állatoknak a viselkedésváltoztatás elérése terén, az elsősorban az ellenük irányuló brutalitás. Mert mint a közismert mondásból tudható: ahol a tudás végződik, ott kezdődik az erőszak!

Gondoljon rá, hogy Ön most a kutyája helyett is olvasott – az ember és a kutya jobb együttéléséért!

Stefan Siman okleveles állatterapeuta, kutyatréner